Orvosnál, szakorvosi rendelésen. Bár már nem kötelező a maszkviselés, azért én felveszem, biztos, ami biztos, legfeljebb később leveszem. Bejelentkezek a kartonozóban, mondom, hogy melyik rendelésre, mikorra van időpontom, nyújtom a taj-kártyám. A nő ránéz, aztán rám, kérdezi, hogy hozzátartozó vagyok-e, vagy kié a taj-kártya. Mondom, hogy a taj-kártya az enyém, ez a név van a személyi irataimban. Néz, nem hiszi el. Azt mondja, teljesen úgy nézek ki, mint egy nő. Csodálkozik. Odahívja a kolléganőjét. Nézd már, a hölgy... az úr tisztára úgy néz ki, mint egy nő! Mondom, maradjunk a hölgynél. Tájékoztatnak, hogy már nem kötelező a maszkviselés, nyugodtan levehetem. Leveszem. Megkapom, hogy naaa, hát így már mindjárt [holtnév]-nek nézek ki. Elsüllyedek szégyenemben, közben elmondom, hogy transz nő vagyok, nem tudok nevet változtatni és számomra borzasztóan megalázó, amit csinálnak és mellesleg nem gondolom, hogy férfinek nézek ki. Nem értik a helyzetet, továbbra is vidáman tanácskoznak arról, hogy hát maszkban tisztára nőnek nézek ki, ez hihetetlen. Úgy érzem magam, mint egy bazári majom. Továbbra is hangsúlyozom, hogy ez nekem baromira megalázó, ők meg mentegetőznek, hogy jaj, hát ők nem akarnak megalázni, de hát ez mégis... hogy ennyire nőnek nézzek ki... még ilyet... Már szinte könyörgőre fogva kértem őket, hogy írják be az adataim, aztán hagyjuk ezt az egészet, mert borzasztóan érzem magam. Így zárult ez a jelenet, szerencsére az orvosnál már minden simán ment.
